Barbara meghalt

Ba​rbara meghalt
(tragédia)

A kislány ott feküdt az ágy szélén, hanyatt. Két kis keze világgá tárva, apró hasáról a sokat mosott ruhácska mellkasáig feltűrve. Kis kezei már elkékültek, úgy markolászták a semmit. Már nem mozdult. Meghalt. Az ok: gondatlanság. Barbara 4 hónapos volt.

A Miskolc belvárosi “egyenpanellakótelep egyenházának egyenlakásában” történt. Tegnap, valamivel dél után. Az orvos, a rendőrök, sőt a szomszéd és az édesanya is már csak azt tudták konstatálni: a kis Barbara meghalt. A miértekre a helyszínen kerestük a választ.

Az öreg, bútorokkal épphogy berendezett lakásban elkoszolódott ruhában, zaklatottan bolyong a fiatalasszony. Néha csak hallgat, néz és figyel. Aztán hirtelen kifakad és felzokog. Nem titkolja, amit látni is rajta: ivott. Ha nem is sokat, de ártót. S ezért hagyta magára a kicsit.

A története, családja nehéz sorsa, s a tegnapi nap drámája először csak összefüggéstelenül ömlik belőle. Egy férjről, s öt gyerekről, akik közül a legkisebb volt Barbara. Négy hónappal ezelőtt született – idő előtt. Másfél hónappal korábban, mint ahogy várták. Kisebb volt, mint egy nagy vekni kenyér, 1 kiló 90 deka. De az életre született. s az inkubátornak, a gondos orvosi ellátásnak köszönhetően egészségesen fejlődött.

– Nem, nem jártam be hozzá a kórházba szoptatni – dacol a világgal az asszonyka -, most mondjam, hogy a másik négy mellett a férjem sem engedte volna. Mert el kellett látni őket is – s már sorolja is. – Van még egy másfél éves, meg egy hároméves, egy hétéves és egy kilenc. Ő kitűnő tanuló, bárki megmondhatja… Mindet szeretem, imádom, a lelkem adnám oda értük.

S nem is kell kérdezni, úgy meséli.

– Igen, itt hagytam Barbarát. Máskor is megtettem sajnos, de akkor nem volt semmi baj – keresi az igazát. – Délben megetettem, aztán megbüfögtettem, s utána betettem az ágyba. Aztán elmentem…

Mikor feljöttem, azt hallottam, hogy hörög. Rohantam hozzá és láttam, hogy már kék a kis szája. Lenyelt valamit, vagy felbüfögött? Átmentem a szomszédba, hogy istenem, segítsen valaki, mert itt hal meg a kicsikém. A szomszédasszony mondta, lélegeztessem. Azt csináltam, meg gyöngéden nyomkodtam a mellkasát. De semmi. Egyszerre csak lecsukta a szemét, és többé nem nyitotta ki. Én vagyok a hibás, én, én, én! Vigyenek börtönbe, verjenek bilincsbe! Ítéljenek el, akasszanak fel, mert megöltem a kisbabámat. Mert magára hagytam. Mindent megérdemlek – fakad ki. – Istenem, mit tettem – csendesül keserűséggé az önvádló indulat.

– A szívemet adnám, hogy megmenthessem, hogy újra élni lássam. Jó baba volt, igazán az – roskad le a konyhában egy székre. – Nem volt sírós, nyafogós sem, talán csak mint a többi kis újszülött. Amit tehettünk, mindent megadtunk neki. Persze sok az nem jutott. Nem jutott itt senkinek. A férjem se keres sokat, én meg itthon. Hetünkre mostam gép nélkül. De neki, Barbarának megvettem a banánt is. Lássa ugye, ott van – mutatja a tányéron a megmaradt, bebarnult egykanálnyi falatot. – Azt adtam neki délben is, jóízűen ette meg… – s újra felzokog. Vigasztalhatatlanul. S lassan, ahogy múlik az alkohol hatása, úgy érti meg még és még jobban, hogy mi történt.

Bár a kívülállónak semmi köze hozzá, ő mondja, hogy értsük: huszonöt évével, a korán rászakadt család és a gyerekek felelősségével nehéz élete volt, van és most már lesz is.

– Úgy vagyok én, ahogy már csak mondani szokták: ha nem ittam, az volt a bajom, ha meg ittam, hát az – konstatálja keserűen.

S végül is nehézre szabott élete a kislánya tragédiájába torkollt. Mondaná is, szabadulna is titkaitól, terheitől, amikor kétségbeesett arccal hazaérkezik a férj. A ház előtt posztoló rendőröktől már tudja: meghalt a kislánya. A legkisebb.

Nem kiabál, nem őrjöng, nem csap-vág. Csak riadt kétségbeeséssel jön-megy. Már tudja, de még nem érti: Barbara nincs többé. A kislány még ott fekszik az ágy szélén, hanyatt. Két kis keze világgá tárva.

(Fázold Helga, Déli Hírlap, 1995.)Barbara meghalt