A műanyaghölgy

Posted 29 május 2012 | Művészet   

 

Lajnai Lencsés Zsolt – Watzker Szilvia: A műanyaghölgy, avagy változatok egy témára

Rajnai Lencsés Zsolt:

Ott állt a kirakatbábú. Nő volt, műanyagból készült. Fehér műanyagból. Mosolygott és ki volt sminkelve, mint egy igazi nő. Az ajtó előtt állt, a divatárubolt ajtaja előtt, ahova tették. Szép ruha volt rajta, lenge és vajszínű. Fújta a szél az öltözékét, mert nagy szél volt azon a reggelen. A bábú csak mosolygott. Nem is tudott mást, hiszen a lét mosolyt rajzolt műanyag szája köré és festéket az arcára. Csak néztem és kérdeztem magamtól: mivel vagyok különb, mint ő? Hiszen én is mosolyog, de a szél engem is tépáz. Egyikünk sem választhatta meg miből öntik testét, de rendületlen némasággal tűrjük a lét sorsverését. Aztán láttam, hogy a hölgynek csak egy karja van, mert a másikat kitépték, vagy a dobálásban letört a testéről. Néztem és szántam őt, pedig nem kérte, és bizonyára nem is volt szenvedése. De tehetetlen rabságában megláttam magam. Alig volt különbség közöttünk. Esetleg csak pár év, amivel talán túlélem majd őt, és hogy nekem két karom van nem egy. És hogy van egy csöpp akaratom, és tengernyi érzésem. De a mostoha színpad hiábavaló, tehetetlen szereplője vagyok én is, mint ő. És ahogy közelebb hajoltam hozzá, úgy hallottam, mintha sírna a műanyaghölgy, de lehet, hogy csak az én szívem zokogott.

versus

Watzker Szilvia:

K​int álltam elegáns könnyű nyári ruhámban gyönyörűen sminkelve és boldogan vártam, hogy jöjjön a fiú. Az a kedves, gyengéd, és türelmes fiú. Rossz idő volt. A szél ádáz csatát vívott a fák lombjaival. A járókelők fázósan húzták össze magukon könnyű tavaszi kabátjukat. Sötét felhők nyargalásztak az égen, bármelyik pillanatban eleredhetett az eső. Egyszer csak megállt valaki előttem. Először nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, hisz megszoktam már, hogy fürkésző tekintetek kereszttüzében telnek napjaim, de ez a tekintet most mégis valahogy más volt. Először vidám és mosolygós, aztán fájdalmasan szomorú. Egy nagyjából 50 éves, enyhén ősz, elegáns úriember fájdalmasan szomorú tekintete. Mivel arcomra mosolyt festett a Teremtőm, ezzel eltakarva valódi énem, vidáman néztem bánatos szemébe. Mily kegyetlen a sors – gondoltam – hogy tépni, cibálni, rágni tudja az ember lelkét gondolatain keresztül. Mi lehet az a gyötrő érzés, ami bántja szegényt? Nagy volt a különbség közöttünk. Én tudtam, hogy hamarosan jön a fiú, aki percek alatt türelmesen és gyengéden, varázsolja ujjá megtépázott testem. De Ő, a szomorú szemű, vajon meddig és miért szenved még az idő végtelennek tűnő rengetegében? Tudtam, hogy magamban feltett kérdésem örökké megválaszolatlan marad. Közben megeredtek az ég csatornái, és a rakoncátlan szél esőcseppeket fújt szemembe, melyek aztán végigfolytak arcomon. A természet fura fintora volt, hogy akaratlanul is megkönnyeztem egy Embert, én a Kirakatbábú.

Hozzászólás